Nem volt könnyű a váltás, mert már akkor használtam Apple-gépeket, amikor még Macintosh néven futottak, és a 386-os pc-kkel versenyeztek. Az első munkahelyi laptopom viszont egy IBM ThinkPad R40e volt, mert az akkoriban kapható, PowerPC processzorral felszerelt iBook laptopok már nem tűntek jó befektetésnek, és végül igazam is lett, pár évvel később megpecsételődött a sorsuk, amikor az Apple átállt Intelre. Aztán pár borzasztó laptop és netbook következett, amelyek néhány év alatt használhatatlanná váltak a napi 8-10 óra irodai munkától. Hiába alig olcsóbb egy csillivilli otthoni multimédiás laptop, egyszerűen nem bírja, ha ennyit nyomkodják.
Aztán visszataláltam az Apple-höz a felfelé ívelő korszakában. Részben külső nyomásra, mert már frusztráló volt, hogy a nemzetközi kiállításokon kizárólag Macbookot használó kollégák vettek körül, és abszolút látható volt a gépből fakadó előnyük. A Mac simán és azonnal csatlakozott a wifire, ráadásul egész napra jó volt az aksi, a windowsos gépek se a netet nem bírták, se a munkaórákat. Már egy olcsón beszerzett használt Macbook Pro (mid 2009 kiadás) is sokkal jobban bevált, mint bármi, amit hasonló áron vagy többért vettem, de Windows futott rajta. Mindig minden pöccre működött. Pár évvel később, 2014-ben pedig logikus lépésnek tűnt Macbook Airre továbblépni. Előnyös volt, hogy megmaradtak a korábban megvett szoftvereim, és ugyanaz volt a felületet, csak vékonyabb lett mögötte a gép.
Az Apple Ezt követően pár lépésben kiírta magát a folytatásból.
Először 2016-ban azzal, hogy befejezte a klasszikus Macbook Pro forgalmazását. Ez volt az utolsó olyan gépe, amit utólag is lehetett bővíteni. Az idén tízéves Macbook Pro laptopom, plusz memória és SSD tárhely behelyezésével, most is működik, és az eredeti gyári aksijában még mindig van félórányi szufla, ami kész csoda.
A második kellemetlen húzás az volt, hogy a beugró szint a korábbi 300 ezer forint körüli összegről 430 ezerre ugrott, ráadásul az első változtatás, a bővítési lehetőség hiánya miatt valójában nem is ez a beugró szint, így a Macbook minden szempontból zsákutca. Az Air ugyanis éppen azzal vált munkaképtelenné, hogy a 2014-ben még bőven jónak számító 4 GB RAM egyszer csak kevés lett, ez ma már legfeljebb otthoni netezgetéshez elég.
A VILÁGNAK NEM KIDOBVA FRISSÍTHETŐ ESZKÖZÖKRE VAN SZÜKSÉGE, AMIKOR EGYÉBKÉNT MEGOLDHATÓ, HOGY NE ÍGY LEGYEN.
Manapság 8 GB a minimum, szóval ha megint öt évre vagy annál hosszabb időre terveznék, akkor rögtön 16 GB-ot kell beletenni. Meg merem kockáztatni, hogy az alapmodell 128 GB-os tárhelye is szűkös lesz a következő években, és mivel ezt is az alaplapra forrasztják, eleve nagyobbat kell választani. Így pedig már simán 600 ezer közelébe kúszik az ár. De nem is csak ezzel van gond: mindkét Macbookom kijelzőjén nyomot hagyott a logó, foltos lett a kijelző, az új Macbook Prók billentyűzete körüli botrány is aggasztó, és több ismerősömnek lett alaplapi hibája, mint amennyinek nem. Ezek a szupervékony Macbookok pedig iszonyúan nehezen szerelhetők.
A könnyen szerelhető és utólag bővíthető laptop a legzöldebb opció.
Az SSD tárhelyek ára például elég meredeken zuhan, így a következő években jó áron lehet majd sokkal nagyobbra váltani, de a RAM árának is esnie kell idővel. Világossá vált, hogy érdemes olyan gépet választani, amiben a processzor a lehető legerősebb, mert azt tényleg elég ritkán lehet utólag cserélni. Így végül egy Lenovo Thinkpad E490 lett a győztes, Core i7 processzorral, 380 ezerért. A márka a tartósságáról ismert, és kiváló a billentyűzete, ami egy havi 300-800 ezer karakter bepötyögésével járó munkakörben alapkövetelmény. Méretében inkább a régimódi Macbook Próhoz áll közel, olyan konfigurációval, ami almás logóval kétszer többe kerülne. Ez a Thinkpad házilag is könnyen szerelhető, SATA és M.2 SSD-k kombinációjával több terabájtig bővíthető a tárhely, és RAM-ból is belefér akár 32 GB, ha egyszer arra lesz szükség.
Persze az E490 már nem ugyanolyan gép, mint az 18 évvel ezelőtti Thinkpadem, mert közben ők is lecserélték a billentyűzetet egy laposabbra – a gépházak szűkülése miatt csökkenteni kellett mind a billentyűk útját, mind a gombok magasságát. Maradt viszont a strapabírás, a funkcionális forma és a konzervatív ipari kinézet.
Erős gyökerek
A Thinkpad mögött álló Lenovóval általában kevesebbet foglalkozik a sajtó, mint az Apple dolgaival, pedig komoly múltja van, csak nem voltak olyan ikonikus vezetői, mint a néhai Steve Jobs, és jóval kuszábbak a cégtörténet szálai.
Kapóra jött, hogy idén 35 éves a Lenovo, így a cég hazai vezetőivel is leültem beszélgetni a sztorihoz, ami igazából fél tucat cég történetéről szól. Az 1984-ben Legend néven megalapított kínai társaság először csak IBM-kompatibilis gépeket árult, és csupán egy karakterkártyát adtak hozzá, amely – a világon elsőként – képes volt kezelni a kínai írást. Csak 1990-ben lett saját fejlesztésű pc-jük, és hosszú ideig Kína területén maradtak. Egészen 2003-ig, amikor felvették a Lenovo nevet, majd pedig kiléptek a globális piacra azzal, hogy 2004-ben felvásárolták az IBM pc-s üzletágát, és vele a Thinkpad brandet. (Aztán később a Motorolát, a Mediont, illetve beszálltak a NEC-be és a Fujitsuba, így jön ki a fél tucat vállalat.)
Nekünk igazából a Thinkpad történelme a legizgalmasabb, ami az IBM-nél 1992-ben kezdődött, és már akkoriban annyira masszív gépeket raktak össze, hogy a következő évben elsőként egy Thinkpad laptop utazhatott a világűrbe. A tartósságot pedig mi sem bizonyíthatja jobban, mint egy 1995-ös Thinkpad 701C, a formatervezési díjakat elnyerő szétnyíló billentyűzetével, amiből a Lenovo kölcsönadott nekünk egy most is bekapcsolható példányt.
Fotó: Aradi László / Index
Egy ugyanabban az évben megjelent Thinkpad 365-ön pedig a Windows 95 is simán, bár kissé komótosan bebootolt, és nekiállhattunk szövegszerkeszteni a Jegyzettömbben. Az internetre nem mertük ráereszteni, mert nincs kéznél telepítő flopi, hogy újrahúzzuk a rendszert, ha valami balul sülne el.
Elvileg öt éven át használhatta volna a Lenovo a Thinkpadeken az IBM márkanevét, de egy év után átváltottak Lenovóra, mert rájöttek, hogy így sem veszítenek ügyfeleket.
A Thinkpadeket azért vették, mert Thinkpadek, és nem azért, mert IBM-ek
– mondta Lukács Anita, a Lenovo Magyarország ügyvezető igazgatója, aki 28 éve kezdett a cégnél, még az IBM kötelékében. Szerinte az biztosította a zökkenőmentes átállást, hogy jó volt az akvizíció, a Thinkpadeket fejlesztő japán Yamoto labort és a gyárakat is megvették, az összes mérnökükkel együtt, hogy a legjobb Thinkpadek ma is megfeleljenek a katonai szintű követelményeknek.
Persze izgult az IBM hazai csapata, mert amikor 2004-ben rákerestek a neten Lenovo nevére, csak több száz kínai weboldalt találtak, latin betűkkel írtat nem igazán. A Lenovo viszont az első perctől fogva globális vállalattá szeretett volna válni, amelyben a helyi szervezetek mindig helyi emberekből álltak, és adtak a véleményükre.
Sohasem erőszakolták rá a kínaiságot a helyi leányvállalatokra.
A számok is azt igazolják, hogy a Lenovo jól bánt a rábízott márkával: 1992-től 2005-ig összesen 25 millió Thinkpadet adtak el, 2017-ig már 105 milliót, idén pedig átlépték a 150 milliós határt, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 2013-tól a Lenovo legyen a legnagyobb pécégyártó a világon.
Persze a Lenovónak is voltak és vannak ballépései. Az ő szemükben a középső tengely körül elforgatható Thinkpad Twist laptop-tablet volt tévút, amit a vártnál rosszabbul fogadott a piac, és csak ezt követően jött a Yoga, az egyik legjobb hibrid megoldás az érintőkijelzős laptopokhoz. Az olcsó Lenovo laptopokkal viszont nekünk gyűlt meg a bajunk pár éve, és persze náluk is igaz, hogy vásárlás előtt át kell gondolni, mire költünk, mert bőven találunk a kínálatukban olyan gépeket, amiket nem lehet utólag bővíteni, vagy csak a tárhelyhez férünk hozzá, amivel megint csak ott vagyunk, ahol a part szakad.
(Borítókép: Thinkpad laptopok négy generációja. Fotó: Aradi László / Index)
