Február végén csendben frissítette a MacBook Prókat az Apple, ebből a generációból kaptuk meg tesztelésre a 13 hüvelykes modell 2,7 GHz-es processzorral szerelt verzióját. A különösebb ceremónia nélkül megújított notebookok egyik legnagyobb újdonsága a Thunderbolt csatlakozó, amely roppant ígéretes technológia – csak még nincs mit rácsatlakoztatni, a szabványt támogató perifériák még nem jelentek meg a piacon. A másik nagy újdonság, hogy az új gépek már a Sandy Bridge processzorokra épülnek, vagyis az Arrandale-generáció kihagyása után a legkisebb Prók is a legutolsó generációs Intel lapkákat használják, annak minden pozitív és negatív következményével, ahogy ezt látni fogjuk. Az Intel-Apple barátság pár hűvös negyedév után újra felmelegedni látszik, az almások minden más gyártó előtt kaptak volumenben a javított, B3 steppinggű Cougar Point chipsetből.
Fémes külső
Az újságíró akkor van a legnehezebb helyzetben, ha a MacBook Prók külsejéről akar írni modellváltáskor – az előző generációhoz képest ugyanis szó szerint semmi nem változott, csupán a DisplayPort képernyőt ábrázoló ikonja változott a Thunderbolt csatlakozót jelző kis villámra. Ettől eltekintve minden maradt a régiben: a kijelző továbbra is rendkívül jó képet ad, amiből azonban sokat levon az csillogó bevonattal ellátott üveg, ehhez a mérethez pedig nem is lehet kérni a matt kijelzőt. Napfényes időben a kép gyakorlatilag eltűnik még zárt térben is, függetlenül attól, hogy merre fordítjuk a kijelzőt. Erre érdemes figyelmet fordítani a vásárláskor, a MacBook Pro rendelkezik a piacon az egyik legjobban tükröződő kijelzővel. Cserébe valóban döbbenetesen jó képet kapunk, a megjelenítés kontrasztos, nagyon éles, a színek pedig látványosan vibrálóak. A betekintési szög az átlagosnál jobb, az IPS-panelekét azonban nem éri el.
A billentyűzet pontosan ugyanaz maradt, mint az előző generációkban 2008 óta: a szigetszerűen különálló gombokat jó használni, nyomáspontjuk, visszajelzésük nagyon jó, még hosszú szövegek gépelése sem fárasztó. Az állítható erősségű háttérvilágítás sokat segít sötétben, kár, hogy a fény nagy része a billentyűk mellett zavaróan szivárog – ebből a szempontból a faék egyszerűségű ThinkLight megvilágítás nekünk jobban tetszik. Érdemes megemlíteni, hogy az előző generációk billentyűzete hajlamos volt a gyors fényesedésre, ez várhatóan ebben a verzióban is így maradt.
A touchpad hatalmas üveg, amely kopásra nem hajlamos – a finoman érdes felület inkább a mutatóujjunkról fogja eltávolítani az ujjlenyomatot. Az érintőfelület jól demonstrálja, hogy miért érdemes sokat dolgozni a hardver és szoftver integrációján: a többujjas gesztusok és a görgetés is hihetetlenül finom – Mac OS X alatt. Windows alatt használva azonban pont olyan, mint az összes többi „mezei” laptopon: szögletes, akadozik, mintha a szoftver nem birkózna meg a feladattal. Látszik tehát, hogy Cupertinóban erre továbbra is nagy figyelmet fordítanak, a Windowshoz szokott felhasználó lenyűgözése nem is marad el. Az Apple operációs rendszerére sok mindent rá lehet mondani, de az apró részletekben tetten érhető kifinomultságban egyelőre ez a rendszer tartja a csúcsot.
Az építési minőség továbbra is első osztályú, az egy darabból kifaragott alumínium kasztninak köszönhetően pedig hihetetlenül szilárd is a MacBook Pro. A ház a külső behatásokkal szemben jól védekezik, az általunk használt tesztgépen egyetlen karcolás sem volt, a normális igénybevétel mellett valószínűleg hosszú ideig szép marad. Az érme másik oldala, hogy a gép kifejezetten súlyos, tömege 2 kilogramm fölött van, míg például a 14″-es ThinkPad Edge E420s 1,8 kiló alatt tud maradni.
De mi hajtja?
Hatalmas teljesítménybeli ugrást hozott a kisebbik MacBook Pro számára a február végi frissítés, az Apple döntése alapján ugyanis a kisebb Prók teljesen kihagyták az előző generációs Intel architektúrát, és a Penryn generációs processzorokról rögtön a Sandy Bridge lapkákra váltottak. A döntés hátterében jó adag vállalati politika és bizonyos mennyiségű műszaki megfontolás is sejthető, a Penryn processzorok voltak ugyanis az utolsók, amelyekhez az NVIDIA lapkakészletet gyárthatott, az Arrandale a zöldek nem tudtak licencet szerezni. A gordiuszi csomót az Apple úgy vágta át, hogy megtartották a Penrynt, az NVIDIA pedig készített egy új, még nagyobb grafikus teljesítménnyel rendelkező chipkészletet, amely 320M néven csak az Apple gépeibe került bele (nem tévesztendő össze a GT 320M-mel, amely diszkrét GPU). Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a kisebb gépekbe is lett volna lehetőség beépíteni a gyorsabb processzorokat és a diszkrét grafikát az optikai egység rovására, ezt az opciót azonban az Apple nem vállalta be.
A Penryn architektúra elavultságát jól mutatja, hogy normális felhasználást mutató tesztekben nem ritka a kétszeresnél nagyobb gyorsulás sem. Az előző generációs, 2,26 GHz-es processzorral szerelt 13-as MacBook Próhoz viszonyítva például az Adobe Photoshop Retouch Artists tesztjében 2,4-szeres gyorsulás mérhető (Mac OS X alatt), míg a Cinebench R10 egymagos teljesítményt mérő tesztjében 1,8-szoros teljesítménykülönbség adódik. A két architektúra közötti különbség hatalmas – a váltásra már hatalmas szüksége volt a cupertinói kis gépnek.
A 2011-es modellekbe azonban már bekerült az Intel legújabb és legmodernebb processzora és a bele integrált grafika, cserébe az Apple lemondott az NVIDIA vagy AMD GPU használatáról. Az eszi-nem-eszi politika eredményeképpen a grafikus teljesítmény területén jelentős visszalépésről beszélhetünk, cserébe a processzor sokkal gyorsabb. Szerencsére nem ez a helyzet az akár csak kicsivel nagyobb, 14 hüvelykes laptopok esetében, ott már a könnyű és vékony kategóriában is megjelentek a diszkrét grafikával (is) rendelkező gépek, a kapcsolható GPU-knak köszönhetően pedig még javult is valamennyit az akkus üzemidő a csak diszkrét megoldással rendelkező elődökhöz képest.
Az érem másik oldalát nézve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a Penryn-alapú lapkákkal már nem lehetett kiszolgálni a felhasználók teljesítményigényét, így nem volt alternatívája a Sandy Bridge processzorok beépítésének. A döntés drámai élét csökkenti, hogy az Intel új, HD 3000 grafikus magja már szinte hozza az előző generációs NVIDIA integrált grafika színvonalát, így a visszalépés számottevő, de nem kritikus: a teljesítménykülönbség 10-30 százalék az előző generációs gép javára. Tapasztalataink szerint belépő szintű játékra a gép alkalmas Windows alatt, a Macen futó játékokhoz (Portal 1-2, Civilization V, World of Warcraft) pedig elegendő. Kérdés természetesen, hogy ha a MacBook Pro teljesítménye éppen csak eléri a játszhatóság határát, akkor mi lesz mondjuk másfél év múlva – szinte félmilliós beruházással elvárható lenne egy kicsit komolyabb jövőbiztosság ezen a területen.
Büntető processzor
A MacBook Próba belekerült a Sandy Bridge legnagyobb újdonsága is, a Quick Sync videokonvertáló áramkör, amely szabályosan állva hagyta az AMD és az NVIDIA GPU-kat használó megoldásokat és természetesen köröket vert a csak processzormagokat használó konverzióra. Sajnos az Intel megoldását az OS X-re írt programok még nem támogatják (egyedül a Facetime HD használja ki), várhatóan a következő hónapokban a legtöbb felhasználói program megkapja azonban a támogatást. A megoldás különösen a professzionális videofeldolgozó programokban képes jelentős gyorsulást okozni, kérdéses azonban, hogy a meglehetősen fix inteles konvertáló algoritmus elég jó minőséget szolgáltat-e a profiknak.
Windowsos tesztünkben az IT Crowd pilotját konvertáltuk a Cyberlink MediaEspresso segítségével okostelefonon fogyasztható formába, a feladat csak az i7-es Intel lapka processzormagjait használva 5:39 alatt fejeződött be, a Quick Sync-et aktiválva azonban 3:19 alatt végzett a rendszer – ami azt jelenti, hogy a technológia 2 perc 20 másodpercet vert a jelenleg kapható leggyorsabb kétmagos mobil processzorra – lassabb processzorokat használva a teljesítménykülönbség még látványosabb lesz.
Itt érdemes megjegyezni, hogy valamiért Windows alatt még teljes terhelés mellett sem aktiválódik a Turbo Boost, a processzor órajele semmilyen feladat alatt nem gyorsult a nominális 2,7 GHz fölé. Ennek szabályozása a firmware feladata, így valószínűleg onnan tiltotta le az Apple a túlzott száguldást. Az Anandtech beszámolója szerint viszont OS X alatt működik a Turbo Boost, az egyetlen magot kihajtó feladatok esetén így a processzor akár 3,4 gigahertzen is pöröghet.
Ahogy a MacBook háza nem módosult sokat, úgy nem csökkent a melegedésre való hajlam sem. A 45-ről 32 nanométeres gyártástechnológiára történő váltás mit sem változtatott azon, hogy komolyabb használat mellett a notebook alja kellemetlenül felmelegszik, így ilyen munka mellett lehetetlen az ölben tartani. Terhelés alatt az aktív hűtés is magasabb fokozatra kapcsol, a ventilátor hangja pedig képes egy nagyobb szobát is megtölteni.
Hordozni pont jó – lenne
A régi 12 hüvelykes PowerBook Amerikában sokáig a könnyen hordozható ám erős notebook megtestesítője volt, ezt a vonalat élesztette újjá később a 13-as MacBook Pro is, a hivatásos felhasználók legnagyobb örömére. Időközben kiderült azonban, hogy az Apple tud jobbat. Az ősszel bemutatott legújabb 11-es MacBook Air ugyanis sokkal könnyebb, vékonyabb, hosszabb akkus üzemidővel bír, mint a 13-as Pro, miközben számottevően olcsóbb is. A házon belüli csata eldöntése nem egyszerű, a 11-es és 13-as Air, illetve a MacBook Pro nem különbözik annyira, hogy ne legyen átjárás a termékek között.
A Pro processzorteljesítményben nyilván jóval előrébb jár, mint a még mindig Penryn lapkákat tartalmazó kisebb testvérei, ezért azonban nagy árat kell fizetni, mind a szó szoros értelmében, mind pedig a gépek tömegét tekintve. Az árkülönbség a két sorozat között számottevő, a 11 hüvelykes MacBook Air 290 ezer forint alatt megkapható, a kis Próért azonban minimum 340 ezer forintot kell leszurkolni (i5-ös verzió). Tömegben még durvább a különbség, a kis Air hajszállal haladja meg az 1 kilót, míg a 13-as Pro két kilogramm fölé kerül a mérlegünk szerint. Ez azt jelenti, hogy míg az Air minden probléma nélkül nálunk lehet akár egész nap, a legkisebb Pro már kilóg a könnyen hordozható kategóriából. Az akkus üzemidő sem segíti a kérdés eldöntését, OS X alatt mindegyik gép képes 7 órát meghaladó üzemidőre minimális processzorteljesítményt használva – azonban elmarad az előző generációs Pro 10 órát súroló hasonló üzemidejétől.
A végső választást tovább bonyolítja, hogy míg a MacBook Pro alapfelszereltségben továbbra is mechanikus merevlemezzel érkezik, az Airekben már SSD teljesít szolgálatot – szériában. Ez azt jelenti, hogy bizonyos munkák esetében a MacBook Pro CPU-előnye teljesen eltűnik, az Air viszont konzisztensen jól teljesít szélsebes háttértárolójának köszönhetően. Amennyiben muszáj választani, akkor CPU-intenzív, de grafikusan nem igényes feladatokra a Pro a helyes választás, míg sok helyváltoztatással, gyaloglással, gépeléssel, alacsony gépigénnyel rendelkező munkára inkább az Airt választanánk. A grafikára visszatérve, játékokban a legkisebb Air is hozza a 13-as Pro teljesítményének 90 százalékát, ami jól jelzi a drágább rendszer „alultápláltságát”.
Konklúzió
A MacBook Prók nem véletlenül váltak a hivatásos felhasználók egyik kedvenc gépévé, az Apple mindig odafigyelt, hogy meggyőző teljesítményű, jól kiegyensúlyozott gépeket alkosson, amelyek a megcélzott vevőkör minden kihívásával szembe tudnak nézni. Nem csoda, hogy a felhasználók és a márka rajongói nagy lelkesedéssel fogadták, amikor ezt a filozófiát az Apple a 13 hüvelykes szegmensbe is újra levitte, ahol elsősorban átütő grafikus teljesítményükkel alkottak újat a MacBook Prók. A sikersorozat azonban az Intel törekvésein megbicsaklott, a processzorokba beépült a középszerű grafikus mag, az Apple pedig ebben a méretben nem pakolt mellé gyorsabb diszkrét megoldást.
A MacBook Pro hagyományos előnye, a minden körülmények között kiemelkedő teljesítmény az Intel grafikának és a HDD-nek köszönhetően elolvadt, a kis Prókban csupán a processzor alakít kiemelkedőt. Ezzel véleményünk szerint pontosan a prémium MacBookok értelme kérdőjeleződött meg, ahogy a hordozhatóság, kiegyensúlyozott teljesítmény és ár tekintetében is rosszabb választ adnak, mint akár a MacBook Airek, akár nagyobb testvéreik.